Commodore 128

A C64 fejlesztése után a kulcs pozícióban lévő emberek több hullámban hagyták el a céget. A Commodore sikeres gépeit és az azokhoz szükséges chipeket fejlesztő mérnökök így, vagy úgy, de főként Tramiel miatt távoztak. Egy részük nem viselte jól ahogy bánt velük, más részük meg követte őt az Atarihoz. A Commodore 128 fejlesztése Tramiel távozása után kezdődött, de az cégalapító távozásával egy dolog nem változott. A történet megint „Ahogy esik úgy puffan!” módon indult.

1984-ben a C64 még mindig felfutóban volt, a marketingesek ezt úgy értelmezték, hogy nincs szükség egy utódra. A mérnökök persze másként gondolták. Technikai oldalról azt látták, hogy a felvásárolt Amiga és a C64 közé még érdemes lenne egy utolsó 8 bites gépet fejleszteni. Robert Russel vezető beosztásához mérten finomabban, míg az LCD projecten dolgozó Bil Herd kevésbé válogatott szavakkal fogalmazta meg a véleményüket. Végül az utóbbi saját kézbe vette az irányítást, az ekkor fejlesztés alatt álló D128 projekt vezetését átvéve. Az LCD fejlesztését lepasszolta David Haynienek, de nem sokkal később már ő is a D128-on dolgozott. A csapat gyorsan kiegészült még néhány mérnökökkel. Közülük Fred Bowent emelném ki, aki a szoftveres alapokért felelt. Az projekt nevét C128-ra változtatták és megállapodtak az alapokban: 128 kB memória, Memory management unit és részleges C64 kompatibilitás.

A C128 fejlesztését a management utólag fogadta el. A kis csoport hamar kiérdemelte a „C128 állatok” nevet. A rendszeresen az irodában alvó, éjjel nappal dolgozó és rendszeresen spicces mérnökökre jól illett a név, amit még a felső vezetés is használt. Persze ezt a stílust a közép vezetés nem nézte jó szemmel, de Herdékkel nem tudtak mit kezdeni. Idővel a marketing hírt adott az új gépről. Az újságot olvasva a mérnökök meglepődtek a beígért teljes C64 kompatibilitáson. De az állatok nem feladták, hanem feltűrték az ingujjukat. Az eredmény egy jócskán elbonyolított gép lett.

Gyakorlatilag a D128 mellé betuszkoltak egy C64-et is. A processzor megint egy 6502 variáns volt, de a D128-hoz eredetileg azt a video chipet (VDC) tervezték használni, ami nem volt Commodore 64 kompatibilis. Ezért a gép kapott egy VIC-II variánst is. A C128-hoz tervezett jobb BASIC v7 mellé bekerült a régi 2-es verzió is. A VDC-t azért tartották meg, mert az üzleti alkalmazásokhoz sokkal jobban illeszkedő 80×25-ös felbontást is meg tudott jeleníteni. Azonban a MOS 8563 nem volt kiforrott és még a széria gépek első darabjainál is tudott gondot okozni a melegedéssel. Ráadásként, hogy a C128 komolyabb üzleti gép legyen, felvértezték CP/M üzemmóddal. Ehhez azonban kellett egy Z80-as processzor is. A két eltérő processzorral és videó áramkörrel, a különböző CPU buszokkal és a más-más frekvenciához, késleletéshez igazodó IC-k miatt egy szinkronizációs rémálom lett az egész. Mivel a hardverrel meg voltak csúszva, ezért a szoftver oldal fejlesztése még nagyobb késésben volt. A fejlesztő idő optimalizálásként az általuk jobban ismert MOS CPU-ra bízták az I/O műveleteket CP/M módban. Például a képernyőre írásnál, vagy a floppy kezelésnél is. Eközben a VIC is órajel ciklusokat lop a Z80-tól, nagyjából felezve annak teljesítményét. A CP/M ezért érezhetően lassabb egy elvileg hasonló órajelű CPC-nél. A megoldások jó része gyönyörű megoldása a felmerült problémáknak, de nem hiszem, hogy a befektetett mérnöki tudás valaha is megtérült volna. Az elkészült gépekről készítettem egy videót is.

Tömören összefoglalva a következtetéseimet:

A hardvert egyszerre bonyolították el és hagytak ki több értelmes fejlesztési lehetőséget. Ezek egy részére meg van a magyarázat. Hogy miért nem a VIC-et alakították át és maradtak simán a MOS szériánál? Azért, mert az azt fejlesztő emberek már nem voltak a cégnél, vitték magukkal a tudást. A végén már annak is örültek, hogy az egyszerűbb VDC-t össze tudták hozni. A felülről kompatibilis, de már 16 bites 65816 is kimaradt a gépből, pedig Bill Mensch felajánlotta nekik. Ezt azért hagyták ki, mert nem tetszett nekik az regiszterek kispórolása. Na meg azért is, mert nem akarták tovább bonyolítani a gépet az éppen csak elkészült CPU-val. De legalább az új proci 2MHz-es órajelen tud futni, már ahol nem ütközik a VIC-kel. A hangot is  a C64-ből megismert SID adja, még egy második SID beépítésével sem éltek.

A gép, bár 2.3 milliót adtak el nem lett igazi siker. Pedig elkészült hozzá a 1541-nél sokkal gyorsabb 1571-es floppy meghajtó is. Nem volt rá szoftver, a belső fejlesztés megszűnt, más meg nem nagyon akart rá kiadni programokat. Pár tucat natív alkalmazás készült, de ez kevés volt a sikerhez. A bonyolult hardver ráadásul drága lett, így üzletileg sem volt kifizetődő a gyártása. Ráadásul három (C128, C128D, C128DCR) változatot gyártottak ami tovább rontottak a költségvetést. A szuperül sikerül 64 kompatibilitás miatt végül a felhasználók többsége egyszerűen úgy használta, mint egy nagyobb, szebb C64-et. Mindent összevetve igazi kuriózum a gép, a 128D és DCR verzióban már három CPU dolgozik össze a desktop házban. Megérdemli, hogy emlékezzünk rá, mint az over engineering példájára.

[Diavetítés indítása]

Views: 5