Az IBM PC leszármazottai mára a piac túlnyomó többségét uralják. Desktop és laptop vonalon is létezik más architektúra, de az Apple gépeket leszámítva nem tudnék akár 1%-ot elérő alternatívát mondani a Windows-Intel párosra. Bár divatos utálni a klasszikus 8 és 16 bites gépeket legyőző IBM PC-t, mégis három okom is van írni róla. Egyrészt tanulságos, hogy miként tervezték meg a bürokratikus Big Blue mérnökei, még érdekesebb, hogy mit hoztak össze, de a leginkább tanulságos, hogy miként tudta átvenni a hatalmat.
Az IBM-nél nem volt teljesen új ötlet egy kis teljesítményű, méretű és ezzel párhuzamosan kis súlyú számítógép tervezése. Persze itt a „kicsi” csupán azt jelenti, hogy nem szoba, vagy szekrény méretű volt az 5100. 1975-ben jelentették be a 24kg-os, 9000$-ba kerülő gépet. Az ezzel a géppel elindított sorozatba tartozott még az 5110 (1978), 5120 (1980), majd a System/23 Datamaster (1981) is. Ezek mindegyike alkalmas volt az önálló működésre akár mérnöki munkaállomásként is. A Personal Computer számozása illeszkedik a sorba, néhány műszaki megoldása még közös is a Datamasterrel, azonban a megszületése rendkívüli volt. Az IBM-et lassan mozduló, lomha elefántként jellemezték a kortársai ami azóta sem változott sokat.
A belépő szintű gép fejlesztését katalizálta, hogy az IBM elnökét megkereste az Atari és együttműködést ajánlott. Frank Carry az együttműködés felmérésével megbízta Bill Lowe-ot, aki a belépő rendszerekért felelős divízió vezetője volt. A managerek tanácsa az ötletet, hogy a játékkonzolos Atarival működjenek együtt elképesztőnek találta, de az elnök emberét nem merték partvonalra tenni. Lowe így nyerte meg a munkát, hogy összeállítson egy csapatot amelyiknek az első feladata volt, hogy egy tanulmányt és az alapján előterjesztést készítsen egy saját gyártású kis teljesítményű számítógépről. Még el sem kezdődött a lényegi munka, máris a bürokrácia útvesztőjébe jutott az ötlet.
A kis csapatból a szoftverfejlesztést vezető Jack Sams ötlete volt, hogy a Microsoftot vonják be a munkába. Ekkor a Microsoft még egy kis cég volt. Persze ez viszonylagos, mert a mikroszámítógépek jelentős részébe ők szállították a BASIC-et és emellett voltak más fontos termékeik is. Bill Gates-ék így már a tervezés elejétől részt vettek a projektben. Lowe, mint tanácsadókra támaszkodott rájuk a tanulmány megírásáig amire tökéletesen alkalmasak is voltak, mert a kis számítógépek piacát és felépítését tökéletesen ismerték. Hogy milyen kép alakult ki, arra majd a későbbiekben visszatérek, de előbb nézzük, hogy mégis miként tudták megtanítani steppelni a kék elefántot? A javaslat és az ígéretes üzleti terv alapján létrehoztak egy teljesen Independent Business Unitot, vagyis egy független céget a Nagy Kéken belül. Ennek a BU-nak volt a feladata, hogy 1 év alatt kész rendszerrel álljon elő, a cégnél megszokott kötöttségek nélkül, mindent a saját hatáskörében elvégezve. Valahol olvastam, hogy több száz mérnök jelentkezett a projektre amikor lehetőségük nyílt rá. A garázscégekre hajazó és hacker orientált, informális működésű Project Chess nagyon vonzó volt a bürokráciával birkózó mérnökök szemében. Mivel elég sok cikket olvastam a korabeli IBM-ről, így felmerült bennem, hogy lehet, hogy csak azért ilyen kevesen jelentkeztek, mert a többiek nem tudtak róla.
A bürokráciát követően térjünk vissza a rendszer felépítésére. A javaslatban az volt az volt, hogy nem csak a projekt kivitelezésében, de a hardver és szoftver tervezésében is el kell térni a „mindent házon belül kell megoldani” mentalitástól. A nyitott hardver és szoftver forradalminak számított az IBM-nél, de a független BU-ban ezt meg tudták tenni. Hardver tekintetében a mérnökök a piacon fellelhető elemekből építkeztek. Ugyan a projekt egybeesett a 8 bitesek és így a MOS 6502 és a Zilog Z80 virágkorával, mégis előrelátóan 16 bites processzort választottak. Három versenyző jöhetett szóba amiből a Texas TMS9900-es volt a technikailag leggyengébb. A Motorola lett volna a legjobb választás műszaki szempontból, de az nem tudta teljesíteni az IBM minősítési kritériumait. Ez két részből állt: Egyrészt megfelelő másodlagos gyártónak is kellett volna lennie a piacon. Másrészt az IBM több ezer mintapéldányt mért volna be, de a 68000 csak 1979-ben került a piacra, így ez még nem történhetett meg. Említettem már az IBM bürokráciáját? Így aztán maradt a középső választás, azaz az Intel 16 bites 8086-os CPU családja, egész pontosan abból is a 8 bites adatbusszal rendelkező 8088. A processzor sebességére a csökkentett busz nem volt jó hatással. A 4.77 MHz-es órajel arra volt elég, hogy kb. azonos teljesítményt nyújtson a gép, mint a konkurens Apple vagy Commodore modellek. A 8088-nak viszont volt egy olyan előnye, hogy olcsóbb alaplapot lehetett hozzá tervezni és a különböző kiszolgáló áramkörök is a 8 biteseknél már ismertek lehettek. Memóriából 1 MB volt az elméleti maximum, de az első gépeknél ez inkább 64 kB RAM-ot jelentett , amit csak 256 kB-ig lehetett bővíteni. Ez is kb. egy szintet jelentett a többi géppel. A vas többi részére sem lehet mondani, hogy nagy újdonságot tartalmazott volna. A rendszerbusz részben a Data Masteren alapult, de az igazság az, hogy erősen emlékeztet az S100-as BUS-ra is. A ROM BIOS (rendszerbetöltő és BASIC), floppy kezelés és onnan operációs rendszer betöltés sem számított újdonságnak, ezt egy CP/M alapú gép, vagy az Apple II évekkel korábban is tudta. A felépítés leírása, részletes dokumentációja és ennek elérhetősége is megszokott volt az IBM-nél.
A szoftver kiválasztása is a piacon elérhető, üzleti célra 8 biten már bevált sémát igyekezett követni. A gép, ha nem elérhető operációs rendszer, akkor ROM-ból elindítja a Microsoft BASIC-et. A programokat az IBM 5150 szalagra tudja menteni, illetve onnan visszatölteni. Amennyiben az első floppy meghajtóban lemezt talál a gép, akkor onnan az első (boot) sector-t betölti és átadja a vezérlést. Így bármilyen programot, akár operációs rendszert is el tud indítani. A gép egyes elemeinek a kezelését a BIOS rendszerhívásokkal teszi lehetővé. Az elnevezés Gary Kildall-tól származik, de ő a CP/M gép specifikus funkcióit a meghajtóról töltötte be. Tehát itt sincs igazán új dolog, de Kildall-lal elérkeztünk az operációs rendszerig. Bill Gates eredetileg a CP/M-et javasolta az IBM-nek. A nyilatkozatok ellentmondóak, hogy miért nem jött létre az üzlet. Lehet, hogy Kildall nem vette komolyan, lehet, hogy a felesége húzódzkodása az NDA-től okozta az egészet, de lehet, hogy Jack Sams sértődött meg, hogy nem kezelték az IBM-nek kijáró hajbókolással. Az tény, hogy ez a Microsoftnak adott egy nem várt lehetőséget. Paul Allen tudomására jutott, hogy Tim Paterson készített egy CP/M átiratot a 8086-os processzorra. Itt már meglátszott Bill Gates gazdasági (hozzáállástól függően szabadon választható) zsenialitása/talpraesettsége/aljassága, aki felajánlotta az IBM-nek, hogy vegyék meg, vagy a Microsoft megszerzi és tovább értékesíti számukra. A második lehetőség jött be ami hirtelen nagyon sok munkát, majd később még több pénzt jelentett. A QDOS-t (Quick and Dirty Operating System) a MS először csak licencelte forráskóddal együtt. Ezt az eredeti fejlesztővel és annak cégével, majd később Patersont saját magukhoz átcsábítva gyúrta tovább. A teljes szoftvert csak később vették meg az eredeti jogtulajdonostól. Erre mondhatjuk, hogy az évtized üzlete volt. Kildall-nak, a másik nagy vesztesnek az IBM felajánlotta, hogy az ő rendszere is rendelhető lesz a géphez, ha egyszer elkészül. A megállapodást be is tartották, de a magas áron katalógusba került CP/M szinte a kutyának se kellett. Az IBM PC a DOS-ban sem volt semmi különleges, ahogy a többi részelemben sem. Egy CP/M klón, amit a géphez igazítottak és a felhasználóknak elérhető volt közvetlenül a Microsofttól is MS-DOS néven.
A Personal Computer fogadtatása a korabeli cikkek alapján pozitív volt. Az IBM mérnökei jó munkát végeztek, a piacon lévő gépek legjobb tulajdonságait ötvözték komoly hiányosságok nélkül. Az alap memória mennyisége és a 4.77 MHz-en futó 8088 nagyjából a konkurencia tudását hozta. Előnyként külön kiemelték az IBM-es támogatás, a soronként 80 karakteres megjelenítés és a billentyűzet minőségét. Egy céges beszerzésnél ezek sokat nyomtak a latban, de ezen felül ott volt a korabeli mondás: „Senkit sem rúgtak még ki, mert vett egy IBM-et.” Hátrányként a legóként összerakható gép árazásának bonyolultságát és a bővíthetőség limitáltságát említették. Az utóbbi talán kis magyarázatra szorul annak aki már az integrált lapokhoz szokott hozzá, de az alap 5 slot és a táp kapacitása viszonylag gyorsan elfogyott. Könnyedén bekerült egy floppy adapter, soros, CGA/MDA kártya, de ezen felül még jöhetett RAM bővítés, későbbiekben pedig egy HDD adapter.
A fentiek után nem meglepő, hogy a nem éppen olcsó gép jól fogyott a piacon még úgy is, hogy az IBM logót meg kellett fizetni. A professzionális felhasználókat nem érdekelte a jobb minőségű színes grafika fontosabb volt a munkára foghatóság. A IBM kvázi szabvánnyá válásának okának a nyitott, jól dokumentált rendszer bizonyult és a DOS is szabadon megvásárolható volt. A nyitottságnak köszönhetően bárki lemásolhatta az egész hardvert, gyárthatott hozzá kiegészítőt, vagy írhatott szoftvert. Csak a BIOS volt védett jogilag, de a dokumentációt olvasgatva és az eredeti kódot visszafejve tudtak írni helyettesítő megoldást az okos mérnökök, amit itthon is megtettek. Jöttek a klónok egyre alacsonyabb áron, egyre nagyobb tömegben. Több rendszer Achilles-sarka volt a programválaszték és az operációs rendszer elérhetősége. A PC-nél és klónjainál ez nem volt gond, mert a DOS-t bárki megvásárolhatta a Microsofttól és a szoftverek nagy százalékát hamarosan portolták. Közben az IBM előre menekült, így a rendszer folyamatos fejlődése is biztosított volt. A PC hibáit javította az XT erősebb táppal, több slottal. De itt sem álltak meg, a folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően jöttek az egyre gyorsabb processzorok, nagyobb felbontású grafika (EGA,VGA), rendes hang… A szoftver kompatibilitás érdeke volt a gyártóknak, többek között a gyorsan feltörekvő Microsoftnak. Ez nem mindig sikerült teljes mértékben, de bőven 95% fölött volt még nagyobb váltásnál is. Végül a sok lúd nem csak a Commodore-t, Atari-t és sok tucat másik céget gyűrte maga alá, de az első másolók is megfogyatkoztak (pl. Compaq) és maga az IBM is kiszállt a PC piacról.
források:
The Inside Story of Texas Instruments’ Biggest Blunder: The TMS9900 Microprocessor
Byte magazin 1981 10, 26. oldal: The IBM Personal Computer First Impressions
Byte magazin 1982 01, 36. oldal: A Closer Look at the IBM Personal Computer
arstechnica.co.uk, The complete history of the IBM PC: part 1, part 2
Képek forrása:
Byte magazin 1981 10 és 1982 01
Views: 390