A 8 bitesek után lépjünk tovább a 16 bites gépekre, azon belül is arra az időszakra amíg a ’80-as évek második felét meghatározó négy család kialakult. Ez nagyjából a ’80-as évek első felét jelenti, de néhány ponton az előzmények miatt ki kell tekinteni a ’70-es évekbe is. Azért családot és nem gépet írtam, mert itt már fontos volt a szoftveres kompatibilitás egy-egy újonnan megjelenő gépnél és annak továbbfejlesztéseinél. A gépek paramétereit minden apró részletében nem fogom összevetni, majd egy következő részben talán kitérek rá, de műszaki alapon véleményezni fogom azokat. Azt is fontos tudni, hogy a jó műszaki kialakítás nem jelenti azt, hogy valami hosszabb távon a piacon sikeresnek bizonyul, ahogy azt sem, hogy egy jó ötletet az visz sikerre aki kitalálta.
A rövid bevezető után először lássuk a 16 bites gépeket hajtó processzorokat. Több CPU is létezett, de ezek közül csak kettő terjedt el. A Texas Instruments 99/4 gépekben fellelhető TMS9900 jó példa arra, hogy ugyan milliós nagyságrendre épült rá gép, mégis elbukott azzal együtt. Az Intel és a Motorola is milliós nagyságrendben szállítottak a 16 bites processzoraikból a számítógépgyártóknak, de a sikerüket az mutatta meg, hogy komplett családot tudtak alapítani. Mind a kettő 1979-ben jelent meg, ezért maradok az ABC sorrendnél.
Az Intel 8086-ot eredetileg csak átmeneti modellnek szánták a tervezői. Ezt a számozása is jól mutatja. A közepesen sikeres 8080-at a Z80-ra adott válaszként a 8085 követte. Ha nem tudnám, hogy csak ideiglenes megoldásnak gondolták, akkor furcsának tartanám, hogy csak eggyel növelték a számozását. A 8086 a 8080 és 8085 procikkal mnemonic szinten volt kompatibilis, tehát egy assembly-ben írt program újrafordítás után simán futhatott a 8086-on. Elég sok újdonságot hozott az elődeihez képest. A 16 bites utasítások mellett mikrokódot, szegmentált címzést és egy új buszt kapott. A mikrokód, nagyon leegyszerűsítve egy firmware ami a processzort vezérli. Segítségével nem kell minden utasítást áramköri szinten megvalósítani, egyes utasítások a firmware segítségével hajtódnak végre, elrejtve a valós belső felépítést. Például ugyan nincs FPU a processzorban, mégis képes osztást végrehajtani a 8086. Természetesen ez nagyon lassú, akár 100 órajelnél is több kellhet egy DIV parancs végrehajtásához. Az új busz 20 cím és 16 adat bitet használt, de ennyi lábbal nem rendelkezett a processzor. Ezt időbeli multiplexeléssel hidalták át, tehát ugyanazt a lábat, persze nem egy időben, használja a cím és az adat átvitelére. Ez elfogadható kompromisszum volt, mert egyszerűbb, kevesebb lábbal rendelkező tokozást használhattak. Amit még érdemes megemlíteni, hogy úgy alakították ki a buszt, hogy a 8086 képes legyen együttműködni társprocesszorokkal. A busz elég jól sikerült, de ezt a címzésről már nem lehet elmondani. A részben örökölt utasításkészlettel együtt a 8086-nak a címzés volt a legnagyobb hibája. A 20 címbitet egy 16 bites regiszterrel nem lehet előállítani, ezért azt találták ki, hogy két regisztert adnak úgy össze, hogy az egyiket négy bittel elcsúsztatják. A „felső” cím regiszterrel egy 64 kB-os lapot lehet kiválasztani, az alsó regiszter pedig ezen belül használható címzésre. Ezzel a módszerrel 1MB-ot lehet tud címezni a processzor, ami megjelenésekor bőven elégnek nézett ki. A módszer működik, de viszonylag nehézkes a használata és csak a tisztán 32 bites operációsrendszerek korában sikerült ettől megszabadulni. Készítettek mellé egy tovább nyírbált verziót, ahol az adatbusz csak 8 bites lett, így az akkor elérhető periféria áramkörökkel könnyen össze lehetett kötni. Cserébe a 8088 nagyjából 30%-kal lett lassabb, mint a teljes értékű társa. A 80186 és 80188 néven megjelenő utódokat inkább beágyazott processzorokként használták az iparban. Témánk szemszögéből érdemi továbbfejlesztésnek az 1982-ben megjelent 80286 bizonyult. Ennél elvetették a multiplexelt buszt és próbáltak egy új védett üzemmódot bevezetni, de az utóbbi implementációja bizonyult igazán sikeresnek. Az áttervezésnek köszönhetően a sebessége sokat nőtt, a 8086-hoz viszonyítva kétszeres gyorsulásra is számíthattunk néhány programban. A valós módot megvalósító 386-os már 32 bites CPU volt és bár 1985-ben piacra került, de az már egy másik történet részese lesz.
A Motorola 68000-es számozása is utal a rokonságra, a 6800-as 8 bites processzor követte. Egyesek 32 bitesnek tartják, mert az utasításkészlete 32 bites utasításokat használ és a regiszterek is 32 bitesek, de belül még csak 16 bites volt. Az adatbusz viszont csak 16 bites, és 24 biten tudja megcímezni a memóriát. Ez hihetetlen mennyiségű (16 MB) RAM-ot jelentett volna, ha valaki ki tudta volna fizetni. A több RAM kezelése, az Intelnél sokkal jobb címzése és átgondolt utasításkészlete kedveltté tette a piacon. Ebben a bejegyzésben 4-ből 3 gépnél ezt választották a fejlesztők, de mellettük sok Unix munkaállomásban is megtalálható volt. A jobb kialakítás miatt a rá épülő modelleknél az újabb processzorok kihasználása kevesebb szoftveres akadályba ütközött. A családban következő 68010 inkább csak ráncfelvarrásnak tekinthető, az 1984-ben megjelent teljesen 32 bites 68020 már nagyobb előrelépést jelentett, de erről sem lesz a továbbiakban szó.
A két processzor után érdemes azt is megvizsgálni, hogy milyen környezetbe érkeztek meg a rájuk épülő masinák. A 8 bites gépek a 70-es években létrehozták a személyi számítógépek piacát. 1977-től megjelentek az első nagy példányban gyártott példányok, majd ezek konkurenciái. Egyre több gyártó készített hardvert, például modemeket, floppy meghajtókat. A piac elég sokszínű volt, az egyes gyártók különböző példányai sokszor még saját magukkal sem voltak kompatibilisek. Szoftver oldalon is elindult a fejlődés több operációs rendszer és sok felhasználói szoftver jelent meg pár év alatt. A sikeres programokat több rendszerre is átírták, egy kisebb vállalkozás, vagy otthoni felhasználó ki tudott fizetni és fel tudott használni egy PET, Apple II, TRS-80 vagy más hasonló gépet.
Az IBM PC fejlesztését azért indították el, mert látták, hogy a personal computerek apránként a nagyobb gépeik felhasználói körét is meg fogják hódítani. A Personal Computer márkanévként történő használata hasznos, de nem túl értékű húzás volt a cég részéről. A gép megalkotásáról már írtam egy bejegyzést, ahogy annak továbbfejlesztéséről is, most csak technikai oldalról szeretném azt értékelni.
Az elkészült gép ugyan 16 bites processzora épült, de a 8088 kiválasztása mögött nem a jobb használhatóság, hanem az IBM nagyvállalati szabályai álltak. Ez volt elérhető másodlagos forrásból és tudtak időben letesztelni nagyobb mennyiséget az előírásaiknak megfelelően. Az 1981-ben elkészült gép az első generációs 8 bitesekre hasonlított, katalógus IC-ken és gyártói mintakapcsolásokon alapult. A CP/M gépekhez állt a legközelebb, azok S100-as buszrendszerét, kártyás bővíthetőségét vehették át. Ami érthetetlen, hogy a meglévő tervezési és gyártási képességek mellett miért építettek alkatrésztemetőt, sok TTL áramkört összevonhattak volna 1-2 saját tervezésű IC-be. Az MDA éles karakteres képernyőt adott, ami a billentyűzettel együtt jó volt irodai felhasználáshoz. A CGA kártya viszont furcsán sikerült. A 16 színből álló paletta és a felbontás teljesen megfelelt otthoni felhasználásra, de sose fogom megérteni, hogy nagyobb felbontásnál miért nem lehet szabadon választani a megjelenített színek közül. Az egyik gyári paletta 320×200-as felbontásnál ronda, a másik meg kimondottan ocsmány. Ezt az XT-nél sem javították ki, pedig 1.5 évet kellett rá várni. 83-ban a processzor maradt a 4.77 MHz-es 8088-as, csak a HDD támogatás volt érdemi előrelépés, de azt addigra más cégek már megoldották. Komolyabb előrelépést 1984-ben az AT jelentett, a 6MHz-es 286-os processzorának köszönhetően 2-3-szor gyorsabb volt az elődeinél. Az EGA megjelenítő magas árát leszámítva jelentős előrelépésnek számított. 640×350-es felbontás mellett 16 színt tudott megjeleníteni a 64 színből álló palettából. A céges kultúra a hardver dokumentációján is jól lemérhető volt, részletesen, kapcsolási rajzokkal együtt elérhetővé tettek minden apró részletet.
Szoftver oldalon is sokat merítettek a 8 bites gépek világából. BASIC interpretert az ezen a téren piacvezető Microsofttól szerezték be, de a Bill Gates által ajánlott Gary Kildall-lal és az általa birtokolt CP/M felhasználásával nem jutottak dűlőre. A problémát Gates oldotta meg, beszereztek egy CP/M klónt, majd azt kipofozva megalkották a géphez a DOS-t. A Microsoft jó szerződést kötött, minden példány után licenc díjat kaptak és emellett szabadon értékesíthették az operációs rendszerüket bárki másnak. Az XT mellé érkező 2.0 legfontosabb fejlesztése a könyvtárak és merevlemezek kezelése volt. Az 1985-ben érkező 3.0-ás variáció az első amit kiforrottnak gondolok. Ugyan 32 MB-ban limitált volt a partíciók mérete, de évekig használtam egy ST-225-tel ellátott gépen.
Az IBM dokumentálási mániája meghozta a maga gyümölcsét. A hardvert nem lehetett levédetni, ezért azt bárki lemásolhatta. Operációs rendszer is volt, elvégre az MS-DOS-t bárki megvásárolhatta. A BIOS ugyan védett volt, de a jó leírás lecsökkentette azt az időt amíg mások megírták a saját változatukat. Nagyjából 9 hónappal a PC megjelenése után már piacra került az első PC Compatible gép. Az XT megjelenésére már több gyártó is létezett, az AT megjelenése után pedig már csak pár hónap kellett a klón gyártóknak. Az IBM, ha akarta volna sem tudta volna jobban segíteni a konkurenciát. Ráadásul ezek olcsóbbak és néha gyorsabbak is voltak az eredetinél. De a történet folytatását már a következő irományra tartogatom.
Az Apple Macintosh-t sokan tartják forradalminak, de valójában bőven volt előzménye. A grafikus felhasználói felület fejlesztése a Xeroxhoz köthető. 73-tól gyártották az Alto nevű gépüket. A Palo Alto Research Centerben megfordult Steve Jobs és Bill Gates is. A legenda úgy tartja, hogy Jobs vezetésével ezek után fejlesztették ki a Lisa-t. De ne engedjük, hogy a történelmet mindig a győztesek írják. A Lisa fejlesztése korábban indult és teljesen grafikus felületet terveztek neki. Jobs csak a második, Apple mérnököknek szervezett turnusba került be. A másik legenda sem igaz, hogy a Microsoft a Macintosht másolta. Gates kicsit gúnyos beismerő szavai árulkodnak, hogy ugyanonnan merítették az ötletet:
Well, Steve, …. I think it’s more like we both had this rich neighbor named Xerox and I broke into his house to steal the TV set and found out that you had already stolen it.
Nos, Steve,… azt hiszem, ez inkább olyan, hogy mindkettőnknek volt egy Xerox nevű gazdag szomszédunk, és én betörtem a házába, hogy ellopjam a tévét, és azzal szembesültem, hogy te már elloptad.
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Steve Jobsnak nem volt meg a maga szerepe az egér, az ikonok és úgy általában a grafikus felület elterjedésében. Azonban az Apple is hasonló hibába futott bele, mint a Xerox. A Motorola processzor csak 5MHz-es volt, ami kevés volt a programok és a multitask oprendszer rendes futtatásához. Programokból is csak az a pár volt amit házon belül fejlesztettek, ennek a költsége terhelte a projektet. Végül az egész gépet nagyon drágán adták. Tehát a ’83-ban megjelent Lisa egy nem annyira jó, drága bukásnak bizonyult. Jobsot a projektből 1982-ben kitették aki így keresett egy másik feladatot magának.
A Macintosh eredetileg egy olcsó gépnek indult, de Jobs rövid úton kitúrta a projektet vezető Jeff Raskint és más irányt vett. Kicsit irónikus, hogy Raskin volt az aki a Xerox látogatásokat szervezte és ragaszkodott Jobs részvételéhez. A dolgát könnyítette, hogy Wozniak, a projekt másik felelőse, egy repülőgép baleset miatt betegszabadságon volt. A Mac fejlesztők cég a cégben, gerilla módon fejlesztettek. A végső gépet egy olcsóbbá tervezett, több ponton átalakított Lisának mondanám. A grafikus felület megmaradt, de single task lett és részben ROM-ból futott. A RAM mennyiségét 128kB-ra csökkentették, de a 68000-es proci már majdnem 8MHz-en futott. A merevlemez is áldozatul esett és a bővíthetőség is. Az utóbbi Jobs ötlete miatt is volt, ragaszkodott a nagyon egyszerű mindent az egybe géphez. Az eredmény egy szép, de korlátozottan használható gép lett. A legnagyobb baj a merevlemez és a kevés RAM. A kijelző monokróm, 512×342 pixel felbontású volt, ami nem túl nagy, de a kis 9 colos kijelzőn szép éles képet adott. A kezdeti, hirdetéssel és iskolai kedvezményekkel megtolt eladások pár hónap után hanyatlani kezdtek. Az 1984 januári bemutató után a hiányosságok hamar nyilvánvalóak lettek. Szeptemberben került piacra a Mac 512k. A neve eléggé nyilvánvalóvá teszi, hogy a RAM 512kB-ra bővítése volt a nagy fejlesztés. Merevlemez is érkezett a gép mellé, pontosabban alá, de szerintem ez pont tönkreteszi az eredeti koncepciót. A kiegészítők sorából a LaserWriter-t és az LocalTalk-ot emelném ki. Ezek azért fontosak, mert ez a kettő tette lehetővé, hogy létrejöjjön a desktop publishing. A Mac GUI-ján megtervezett szórólapokat, újságokat jó minőségben lehetett kinyomtatni a laser printerrel. A LocalTalk hálózat pedig azt tette lehetővé, hogy a drága nyomtatón több gép is osztozhatott. Eközben Steve Jobs megpróbálta átvenni a cég vezetését John Sculley-tól. Az önfejű, összeférhetetlen Jobsot végül kirúgták az általa alapított cégtől. Mindent összevetve a Macintosh egy stílusos, újszerű gép volt amit végül elég nagy mennyiségben tudtak ahhoz eladni, hogy grafikus operációs rendszerek és programok elterjedését katalizálja.
Mivel a Macintosh történetével is elértük 1985-öt, ezért két géppel folytatom. Azért kettővel, mert egyszerűen nem tudom az Amiga történetét úgy megírni, hogy ne keveredjen mellé az Atari ST is. Igazi szappanopera, megpróbálom rövidre fogni, mert könyvet is írtak már róla akkora téma.
A történet egyik főszereplője Jay Miner. Ő az Atari vezető chip tervezőjeként vezette a VCS konzolban használt TIA, majd később a 8 bites gépekhez tervezett CTIA-ANTIC-POKEY trió fejlesztését. Ez utóbbiról már volt szó az előző bejegyzésben és videóban, az Atari 800 a második generáció korai képviselője volt. Miner természetesen, mint minden valamire való mérnök, a befejezést követően máris tovább szeretett volna lépni és egy 16 bites gépet fejleszteni. Ezt csak 1982-ben tudta elkezdeni, de csak egy másik cégben amit Hi-Toronak hívtak. A vállalatot nem sokkal később átnevezték Amigára, hogy elkerüljenek egy névütközést. A hardver fejlesztés oroszlánrészét Jay Miner és két társa, RJ Mical és Dale Luck végezte. 1984 elején mutatták be a nyilvánosságnak a prototípust Las Vegasban a CES-en. Befektetőknek már korábban is megpróbálták demózni, mert ekkora már kezdtek kifutni a pénzből. A gondot az okozta, hogy pont egy válságos időszakot élt át az ipar. A videójátékok piaca összeomlott amit tovább súlyosbított a Commodore és a Texas Instruments között dúló árháború. Ez mellékesen súlyos veszteségeket okozott a többi home computerekkel foglalkozó vállalatnak. A piacon lévő cégek pénz híján voltak és a külsős befektetőket is elrettente a helyzet. Egy idő után Minerék a saját házaikra felvett kölcsönökből tartották fent a céget.
A másik főszereplő is ott volt ’84-ben a CES-en, mint a piac meghatározó cégének vezérigazgatója. Jack Tramiel a Commodore alapító-vezérigazgatójaként nem volt közkedvelt kemény fejű hozzáállása és nem éppen tisztességes tárgyalási módszerei miatt. Az évre az tervezte, hogy a nyereség terhére tovább csökkentett árakkal a konkurenciát elteszi láb alól. Ehelyett a legnagyobb tulajdonossal történt vita után kisétált a kiállításról és egyben a Commodore-t is otthagyta. De Tramielt kemény fából faragták és az év közepére visszatért a porondra. Megalapította a Tramel Technology-t, átcsábított néhány ex-Commodore mérnököt, hogy saját gépet fejlesszen. Júniusban megállapodott a Warnerrel és átvette a masszívan veszteséges Atarit. Stílusára jellemző, hogy kirúgott mindenkit és csak a legszükségesebb embereket vette vissza a régi-új Atariba. A veszteséges céget a meglévő készletek kiárusításával tudta talpon tartani és megpróbált előre menekülni. Egyik lehetősége a csőd felé tántorgó Amiga-val történő megállapodás volt.
A két cég között meg is kezdődtek az alkuk. Visszaemlékezések alapján nem tudta, hogy az átvett cége 500.000$ kölcsönt adott az Amigának, de nyilvánvaló volt számára, hogy nagyon csehül áll a szénájuk. Minerék szorult helyzetét Tramiel ki akarta használni és egyre kevesebbet kínált a cégért. Az alkudozás váratlan fordulatot vett amikor a Commodore mentő kezet nyújtott az Amigának. Többek között a C= segítségével tudták a kölcsön-t határidő előtt visszafizetni, ami ha nem sikerült volna, akkor az Atari kezébe került volna az Amiga technológiája. Így azonban azt a Commodore szerezte meg, Tramielék kénytelenek voltak áttérni a B tervre.
Az Atari ST fejlesztése 5 hónapig tartott Shiraz Shivji vezetésével. A billentyűzettel egybe integrált gép, ha nem történik meg a cégváltás, akkor a C64 lett volna, ugyanis Shivji annak fejlesztését végezte korábban. A rövid fejlesztés ellenére egy nagyon érdekes gép született. Úgy gondolom, hogy sok ponton az IBM PC és a Macintoshok vonásait sikerült benne egyesíteni. Motorola 68000-es processzor, 256 vagy 512kB RAM, grafikus operációs rendszer adta az alapot, ebben nincs semmi érdekes. A PC-hez hasonlóan sok dolgot egyszerűen felhasználtak a már létező áramkörökből. Ilyen volt például a hang csip ami 3 hang és 1 zaj csatornával rendelkezett. Csak néhány saját fejlesztésű IC-t készítettek. Ezek belső felépítése sem sokkal bonyolultabb, mint a Mac vagy IBM PC releváns áramköre, a munkát szinte kizárólag a processzor végzi. De ezekkel a fejlesztésekkel radikálisan le tudták szorítani az alkotóelemek számát és kicsit mind a két gépnél fejlettebb, kompaktabb rendszert tudtak tervezni. Például a grafikus felbontás 320×200-as felbontása egybevág a CGA-val, de lehetővé tették, hogy a felhasználó 16 színt tudjon használni egy 512 színű palettából. A CGA-nál ez 4 fix szín volt 16-os palettából. De ha valaki munkára szerette volna befogni a gépet, akkor képes volt nagy felbontású (640×400) monokróm grafikára is ami jobb volt, mint amire a Mac képes volt. Az operációs rendszer is egy érdekes hibrid lett, ugyanúgy egy programot tud egyszerre futtatni, mint a konkurencia. A TOS kinézetre az Apple Systemre hajazott és kezdetben floppyról, majd a későbbiekben tisztán ROM-ból indult. A GEM GUI alatt azonban egy CP/M volt, így a DOS unokatestvérének is mondható a rendszer. A fejlesztést Kildallékkal közösen végezték, a Digital Research most nem csúszott le a lehetőségről. A ’85 januári CES-en már kiállították a gépet, de forgalmazni csak júniusban, egy hónnappal az Amiga előtt kezdték el.
Az Amiga készült el utolsóként. Ennek oka talán a rendszer bonyolultsága lehetett. Az alapot itt is egy Motorola 68k adta, 256kB RAM mellett, de az operációs rendszer és a chipset is csak lassan öltött testet. Paraméterek terén az Amiga évekkel megelőzte a konkurenciát. Megjelenítés terén rendszer több módra is képes volt. Terjedelmi korlátok miatt nem részletezem, de lényegében megalkották az első multimédiás számítógépet. EHB (Extra Half Brite) maximum 64 színnel módban olyan animációkra volt amire addig egyik személyi számítógép sem. HAM (Hold and Modify) esetében pedig a teljes 4096 színű palettát, természetesen megkötésekkel, fel lehetett használni. A sztereó, 8 bites digitális hang, oldalanként négy csatornával már csak hab volt a tortán. Ezeket nem CPU erővel, hanem az okos chip settel oldották meg ami képes volt jelentős mértékben tehermentesíteni a processzort. Az AmigaOS méltó párja volt a hardvernek, a GUI nem volt meglepő, de a konkurencia képtelen volt több program párhuzamos futtatására. Az előre mutató megoldásoknak meg volt a hátulütője, még a megjelenésekor sem volt igazán késznek mondható a gép. A hardver rendben volt, de az oprendszert még csiszolni kellett. Az A1000-en a később ROM-ba kerülő kickstartot még lemezről kellett betölteni és csak azt követően lehetett második lépésként indítani a GUI-t adó Workbenchet vagy más programot. Első kiforrott verziónak talán az 1.2 mondható, de az már ’86-os történet és a következő részhez tartozik.
Zárszóként pár mondatban összevetném a gépeket. Amíg a PC egy 16 bitre átalakított első generációs gép, a másodikként érkező Macintosh egy lecsupaszított Lisa. Az IBM egyszerűsége és dokumentáltsága megnyitotta az utat a klónok gyártása előtt. Az Atari ST és az Amiga fejlesztése ugyan két külön ágon történt, de a cégek története összefonódott. Az ST a PC és a Mac tapasztalatait és a piac lehetőségeit ötvöző rendszer volt, bővíthetetlen, de több ponton jobb, mint a másik kettő. Az Amiga évekkel megelőzte a piacot, de ezért és a fejlesztés körüli pénzhiánynak köszönhetően kiadásakor még nem volt teljesen kiforrott. A következő részben a 4 platform harcáról lesz szó. A kimenetel ismert, de érdekes, hogy miként maradt le a legjobb, élt túl a Mac és győztek a ludak. A témát youtubeon is feldolgoztam. A főbb témakörök és konklúziók megegyeznek, de bizonyos téren a blog bejegyzés, más téren viszont a videó a részletesebb.
Views: 16