Az IBM PCjr-t már többször is említettem, úgy gondolom megérdemli, hogy saját bejegyzést kapjon. A fejlesztés nem sokkal a sorozatot elindító IBM Personal Computer piacra dobása után startolt el. 1982 februárjától Peanut fedőnév alatt futott a project aminek a célja az volt, hogy a profiknak szánt PC után megalkossák az otthoni felhasználóknak szánt számítógépet. A kis masinát Personal Computer Junior-nak, vagy röviden PCjr-nek nevezték el. Egy kicsi, barátságos, könnyen használható gépet akartak megalkotni. Gyakorlatilag az Apple II-es szériát célozták meg, a leírások alapján az otthoni, iskolai és kis irodai felhasználók vásárlásaira számítottak. A modellszámozás (4860) is arra utal, hogy az eredeti PC alatti szegmenst akarták meghódítani.
A projekt felemásra sikerült. Egyszerre akarták olcsósítani és az otthoni felhasználók számára továbbfejleszteni a gépet a kompatibilitás megtartása mellett. Bill Sydnes vezette a projektet aki az eredeti PC fejlesztésében (majd később a Commodore csődbe vitelében) is fontos szerepet vállalt. Valahol azt olvastam, hogy olyan lett az eredmény, mintha egy bizottság tervezte volna ahol a különböző tagok az ötleteiket egy kalapba bedobálták, majd abból a mérnökök kihúzhattak néhány cetlit. A változtatások listája elég vegyes, műszakilag a legfontosabban az alábbiak érdemes kiemelni:
- A tápegység kikerült a gép házából. Ennek az előnye az, hogy maga gép sokkal kisebb lett, szinte csak kétszer nagyobb, mint egy 5.25-ös floppy meghajtó. Barátságos kis gép lett belőle amit, ha tápnak talált helyet az ember, könnyen el lehetett helyezni.
- A helycsökkentés elérte a billentyűzetet is, az első széria kis „chicklet” gombos verzióját gyorsan lecserélték egy jobban használhatóra. A méret mellett a kábelek számát is csökkenteni akarták, így infrával is át tudta vinni a gombnyomásokat. A korabeli felhasználók gyakran panaszkodtak a megbízhatatlanságára, ezt csak megerősíteni tudom, ahogy a furcsa kiosztás sem áll kézre.
- A bővíthetőség viszont kárát látta a méretcsökkentésnek, alig maradt hely a házban, további meghajtó, merevlemez már nem fér el. Mondjuk ez nem is nagy baj, mert a külső táp teljesítménye is limitált, nem bírna el túl sok extrát. ISA busz nincs, helyette a gép oldalán van kivezetve egy hasonló csatlakozó felület ahová a sidecar-ok csatlakoztathatók.
- A legfontosabb portokat integrálták a gép alaplapjára, de nem az addigra szabványossá vált csatlakozókkal vezették ki. Ez legalább annyira értelmetlen döntés volt, mint amikor a Commodore mérnökei követtek el hasonló hibát a TED szériánál.
- A gép memóriája alapból 64 kiB amit egy belső modullal 128 kiB-ra lehet bővíteni. A felépítése hasonlít a többi home computeréhez, így ebből a memóriából foglalja le a rendszer a megjelenítéshez szükséges mennyiséget. Ha még levonjuk a DOS memóriafoglalását, akkor már nem sok marad a programok számára.
- A megosztott memóriahasználat, illetve a DMA hiánya mellett a gép teljesítménye jelentősen csökkent. Felhasználási területtől függően 30-50%-kal is lassabb, mint egy IBM PC. Ezt kompenzálhatták volna magasabb órajellel, de így a junior biztosan nem jelenthetett konkurenciát a PC-nek. (Említettem a bizottsági kalapos teóriát?)
- A grafika pozitív irányba változott, nagyobb színmélyéget enged meg a CGA-hoz képest. 320×200-as módban mind a 16 szín használható egyszerre, illetve más módokban is szabadon definiálható a paletta. Cserébe a videó RAM kezdőcíme megváltozott, ezzel adtak egy pofont a kompatibilitásnak.
- A hangon is fejlesztettek, méghozzá nem is keveset. A Texas SN76489 elég sok gépben felbukkant és a maga 4 csatornájával teljesen megfelelt a kor színvonalának.
- Lehetőség volt cart-ok és magnetofon használatára is. Ezt a többi home computer alapján jó ötletnek gondolták, végül alig jelent meg néhány cart a géphez.
A gép szerintem az IBM PC-khez képest szépre sikeredett. Nem olyan bumfordi nagy dög és a második generációs billentyűzettel korrektül néz ki. Persze azt sem lehet ráfogni, hogy feltűnő design darab, de tényleg el lehet róla hinni, hogy be illeszthető az otthoni környezetbe.
A szakmai újságokban megjelent cikkek elég vegyesek voltak, joggal érték kritikák a gépet, illetve az IBM bevezetési kampányát is. Ugyan 1983 november 1-én, még időben a Karácsonyi roham előtt, bejelentették a gépet, de végül csak ’84 januárjában kezdődött meg az árusítása. Ennek csak az lehetett az értelme, hogy így a konkurencia eladásait erodálni tudták. A forgalmazással kapcsolatban azt a döntést hozták, hogy a többi PC-hez hasonlóan az IBM business centereken keresztül értékesítik. Ez azért volt hibás döntés, mert az otthoni felhasználók nem az „öltönyös” boltba mentek vásárolni, míg a profi felhasználók meg játékgépként tekintettek rá. Ez azért fontos, mert a pozitív fejlesztések főként az otthoni felhasználóknak voltak fontosak, amíg az üzleti felhasználókat a limitált RAM és a gyenge billentyűzet sikerrel riasztotta el. Sajnos voltak további problémák is a géppel:
- A kompatibilitást már említettem a fejlesztéseknél. Az üzleti felhasználást negatívan érintette, hogy sok jelentős program, mint például a Lotus 1-2-3 vagy a Wordstar, hibásan futottak a gépen. Sajnos ugyanez volt igaz a játékok terén is.
- A konkurencia is igyekezett keresztbe tenni a gépnek. Ha valaki egy olcsó, játékra és kicsit programozásra is használható gépet akart, akkor ott volt a C64. Másik oldalról a kis irodáknak, egyetemistáknak jó választás volt az Apple IIc a rajta futó nagy mennyiségű szoftverrel együtt.
- A bővíthetőség sok szempontból elméleti maradt. A táp limitációja és a bejelentett bővítmények listája is erősen behatárolta a lehetőségeket. Persze ha beindult volna a nagyobb mennyiségű forgalmazás, akkor a külső cégek piacra dobhattak volna mindenféle bővítőket, azonban ez nem történt meg.
- Az árral volt a legnagyobb gond. 699$-ért lehetett megvenni 64 kiB RAM-mal (4860-004), floppy meghajtó nélkül a gépet. 128 kiB-re bővítve 360-as FDD-vel (4860-067) az ár 1269$-ra nőtt. Ennyi pénzből egy monitorral, floppyval és modemmel kistafírungozott Commodore 64-et vagy Apple IIc-t szoftverekkel kiegészítve tudott vásárolni az ember. Korabeli hírek alapján csak az Apple IIc-ből hatszor többet adtak el, a C64-ből a szorzó ennek a többszöröse lehetett.
Az IBM persze nem adta fel könnyen a harcot. 1984 második felében komoly reklámkampányt indítottak, majd egymást követték a leértékelések. Karácsony előtt a bővített gép floppyval és monitorral együtt már csak 999$-ba került. Ebben az időszakban az USA-ban értékesített home computerek 17%-kát tette ki a PCjr. Az akciós ár megszüntetésével az eladások kevesebb, mint a negyedére, 4%-ra estek vissza. A próbálkozás sikeres volt, de az alacsony, Commodore által használthoz hasonló, árrés miatt az IBM visszavonulót fújt. 1985 márciusában leállították a gép előállítását. A maradék készletet különböző akciók során igyekeztek elsütni. Volt dolgozói program, iskoláknak ajándék 5 IBM PC vásárlása esetén stb. Pontos adatokat nem találtam, de nagyjából a legyártott félmillióból 350-400.000-et sikerült értékesíteniük. A hirdetések, készletleírások után az IBM jelentős veszteséggel zárta le a projektet.
A PCjr egy sikertelen gép volt, de az ötlet nem volt eleve halva született amit jól mutat, hogy minimális változtatásokkal a Tandy évekig gyártotta a klónját. Megtartották a hang és grafikai fejlesztéseket, amiket ennek köszönhetően a legtöbb játék Tandy graphics és sound néven ismer. A változtatások a kompatibilitást és a bővíthetőséget érintették. A Tandy 1000 visszakapta a DMA-t, ISA slotba kerülhettek a bővítőkártyák, a memória kiosztása és bővíthetősége ismét az IBM PC-re ütött. Az így már PC kompatibilis, bővíthető Tandy 1000 még az 1000$-os (eredetileg 1200$-os induló) ár mellett is kelendő volt és évekig a piacon maradt, természetesen folyamatos fejlesztgetések mellett.
Views: 272